Hétfőn hideg esőcseppek és vad szél rázta az esernyőm... bőrig ázva, egyedül szaladtam a narancssárga fénnyel megvilágított sötét kihalt utcákon. Hajamon és kabátomon peregtek az esőcseppek törött esernyőm épp csak annyit védett, hogy a szemembe ne kerüljön egy jó adag víz. Esélytelen volt küzdeni az elemek ellen, az eső és szél mindenemet átjárta. Nem féltem, és nem bosszankodtam, inkább mosolyogtam. Semmi sem ronthatja el ezt a napot... Végül felértem a vonatra.

Lomhán elindult a szerelvény, én pedig figyelem a távolodó fénykavalkádot miközben elhagytam a várost. Van 25 percem gondolatokba burkolózni, egy személyre összpontosítani, aki már vár az állomás ajtajában. Mindig ugyanott áll, figyeli, ahogy beér a vonatom. Megszoktam.. 2 éve ezt teszi. :)

A vonat zúgásától szinte félálomban emlékezem a vele töltött időszakra. Az első csókra a tóparton, amit a ugyanezen a napon kaptam - csak egy másik évben. :) Szeretem, hogyha megnevettethetem. Néha a hülyeségeimmel, amit a fáradság vált ki belőlem, vagy épp csak úgy esnek a dolgok, amit együtt élünk át. Imádom azt a mosolycsíkot, amilyen csak Neki van. :)

Szeretem amikor együtt utazunk, és a rádiót mindig ugyanazon a számokon hangosítjuk fel. Szeretem a közös kávézásainkat, beszélgetéseinket, amikor ha kell tudok komoly is lenni, problémákat megoldani, egymásnak segíteni, és a kívülről jövő rossz gondolatokat elhessegetni. Olyan ez, mint egy nagy színes  buborék, amiben csak mi ketten férünk el, és nem bánthat senki, és semmi.

Vannak közös szokásaink is, amiket csak mi ismerünk, és tudjuk, hogy mit jelent, legyen az egy vicces pofavágás, vagy épp egy kézjel. Mi szeretjük, és másnak nem is kell ismerni őket. :) Ő az, aki egy nyirkos hideg estén betakargat a kedvenc takarómmal, aki kedves hangjával mindig felvidít ha rosszkedvem van. Vele sétálok kézlóbálva az utcákon hidegben, melegben, tömegben vagy épp csak kettesben.

Sok-sok kép villan át az agyamon még régi nyaralásokról, amikor kiszakadunk a környezetünkből; ébredésekről, amikre sokszor sóvárogva vágyunk; és a szokásos ölelésekről, amik nélkül az élet elviselhetetlenül üres.

Megszoktam, hogy ittvan, hogy szeret... Minden perc, könnycsepp, megtett kilométer megéri, hogyha beszippanthatom azt a tipikus illatot, láthatom a meleg tekintetet és érezhetem a puha, de határozott kezek simítását a hátamon vagy épp az arcomon.

A vonat végül lelassított azon a bizonyos hétfő estén. Hirtelen szétrebbennek kavargó gondolataim, hiszen ittlesz Ő mind a 187 centijével. :) Leszálltam és végigszáguldottam a a vízcseppektől fényes peronon... és igen ott várt a szokott helyen, göndör mosollyal az arcán. Megfogta a kezem és a reggeli smsét most szavakba öntötte: Boldog évfordulót Babikám! :)

♥♥♥